A terv elemeit a könyv több mint 80 oldalon részletezi, ezért ezeknek csak rövid összefoglalását adhatjuk. Természetesen továbbra is a szakértõi csoport tagjainak véleményét ismerhetjük meg.

Nagyon fontos, hogy a terv mögött ne legyen látható a tervezõ. Olyan durva módszereket nem lehet alkalmazni, mint pl. a Shell Nigériában, ahol az Ogoni népességet a cég bizonyíthatóan 20 éven keresztül mérgezte, és ezzel a kihalás szélére sodorta. Ez a brutalitás nagy butaság volt. Az ilyen tettek ellen maguknak a globális cégeknek is fel kell lépniük. Ugyanis az ilyen viselkedés nyílt ellenállásra ösztönzi az embereket.

Melyek is lehetnek azok a láthatatlan fegyverek, amelyeket a "grandiózus népességcsökkentési terv" megvalósítására be lehet vezetni ?

Az elhalálozások számát növelõ módszerek:

kívülrõl kirobbantott belsõ háborúk: vagyis konkrét beavatkozás nélkül elintézni azt, hogy az emberek egymást öljék;

a helyi kisebbségek, elégedetlen csoportok felfegyverzése, fegyverkereskedelem;

esetenként közvetlen beavatkozás jól megmagyarázott indokkal;

magánhadseregek, õrzõ-védõ szolgálatok bevetése a kellemetlen embercsoportok ellen;

elszegényítés, éhínség,

a föld megszerzése a szegény országokban, rontva ezzel a helyi önfenntartás esélyeit;

olyan magok használatának ráerõltetése a szegény országok parasztjaira, amelyekbõl csak olyan növények termeszthetõk, amelyek magjai alkalmatlanok a továbbtermesztésre;

környezetszennyezés, víz-levegõ-szennyezés;

a mezõgazdaság további liberalizálása, az - idõlegesen olcsó - import élelmiszerekkel a szegény országok mezõgazdaságának legyengítése, a fejlett országok mezõgazdaságától való függõségük növelése;

a kisgazdaságok tönkretétele, a kevésbé fejlett országok rákényszerítése arra, hogy a tömegtermelést folytató, génmanipulációs kísérleteket végzõ óriási külföldi "agrobusiness"-eket beengedjék, sõt saját parasztgazdaságaikkal szemben elõnyben részesítsék,

élelmiszersegély nyújtása éppen akkor, amikor a helyi gazdálkodók betakarításra készülõdnek,

egészségügyi intézmények leépíttetése a szegény országokkal, kórházi ágycsökkentés, a orvosok számának csökkentése, egészségügyi privatizáció;

differenciált beteggyógyítás; azokra koncentrálni, akik tudnak fizetni;

a cigaretta-termelés és értékesítés növelése a szegény országokban, a dohányáruk reklámja betiltásának megakadályozása;

az urbanizáció, a földelhagyás, a városba költözés bátorítása: ugyanis ez is kiszolgáltatottabbá, védtelenebbé teszi az embereket;

közszolgáltatások privatizálása, hozzájárulva ezzel az árak megugrásához, és a lakosság elszegényedéséhez,

a gyógyszerárak erõteljes növelése: így a szegények, közöttük a nyugdíjasok csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jutnak majd a számukra szükséges gyógyszerekhez,

az új gyógyszerekkel való tömeges kísérletek lefolytatása a szegény országokban úgy tüntetve fel, mintha ez nekik lenne jó. Mellékhatásként ez is halálesetekhez vagy gyógyíthatatlan betegségek kialakulásához vezethet.

az AIDS további terjedése és a tuberkolózis esetek számának újbóli növekedése is jól segíti a népességcsökkentési tervek végrehajtását. (Igaz, ezeket a betegségeket gazdag emberek is megkaphatják, de nekik jó esélyeik vannak a felépülésre),

a drogok legalizálása (ha valaki drogtól akar meghalni, miért kellene ebben megakadályozni?);

a csecsemõhalandóság jelentõsen növelhetõ a fejlõdõ világban azzal, ha az anyákat lebeszélik a szoptatásról, és rábeszélik a tápszerek használatára, ami növeli a fertõzések lehetõségét.

A halálozások számát növelõ módszerek után térjünk át a születések számát csökkentõ módszerekre.

abortusz és sterilizáció bátorítása;

a gyermeknevelés megnehezítése, költségeinek növelése;

a gyermekek számának csökkentését a "struktúra-átalakítási programok"-ba is bele kell foglalni;

anyagi ösztönzés kínálása azoknak, akik nem vállalnak gyermeket;

a gyermekvállalás érzelmi fontosságával szemben az anyagi hátrányainak hangsúlyozása.

További olyan, nem közvetlen módszereket is fel lehetne sorolni, amelyek vagy a születések számának csökkenését, vagy a halálozások számának növekedését okozhatják. A lényeg az, hogy ezeket a módszereket tervezetten, rendszeresen és egymásra való hatásukat is kihasználva kell alkalmazni. Jó példa erre az a mezõgazdasági projekt, amelybe India a Világbank javaslatára kezdett bele. A projekt hatására malária-járvány tört ki. Mivel azonban közben, az IMF elõírására jelentõsen csökkentették az egészségügyre szánt keretet, az országot a járvány felkészületlenül érte, ezért elég sokan meg is haltak.

Ahogy az már a cikk elején is nyilvánvalóvá vált, "a luganói tanulmány" elkészítésének története kitalált történet : Susan George fejében született meg. A benne szereplõ adatok, hivatkozások, és példák azonban mind tényeken alapulnak. Susan George, kiindulva abból, hogy mi is történik ma a világban, arra következtetett, hogy egy "titkos megbízói kör" illetve egy "grandiózus népességcsökkentõ terv" léte nem is lehetetlen. Az pedig ezek után mindegy, hogy kik is a "kör" tagjai, és hol és mikor született meg a terv.

Susan George úgy gondolja, hogy a "luganói tanulmány", vagyis könyve háromféle lehetséges hatást válthat ki az olvasókból:

elutasítják a könyvet, mint olyat ami olyan szörnyûségeket ír le, amelyek teljeséggel lehetetlenek;

elgondolkodnak a felsorakoztatott tényekrõl, elfogadják az elemzéseket, de kételkednek abban, hogy azokból csak egy lehetséges megoldás, a "grandiózus népesség-csökkentõ terv" kidolgozása és megvalósítása következhet;

ráébrednek arra, hogy az egy bemutatott, lehetséges megoldás valóban következik az elõzetes feltételezésekbõl és az elemzésekbõl. Vagyis a vélt veszély nagyonis valóságos.

Ez utóbbi csoportba tartozó emberek jönnek rá elõször arra, hogy a neoliberális rend mennyire hazug: hiszen - ígéretei ellenére - egyre többen lesznek a kárvallottai, mint a nyertesei. Arra is ráébrednek, hogy családjuk, saját maguk, kisvállalkozásuk, környezetük, kisebb közösségük mind-mind komoly veszélyben van. Hiszen, ha a transznacionális cégek egyedül a tulajdonosok érdekeit szolgálják, ha a kormányok egyre tehetetlenebbek a globális erõkkel szemben, ha a globális pénz uralma mindenre rátelepszik, akkor valóban nem marad más hátra, mint a feleslegessé váló emberek "kiküszöbölése" a rendszerbõl, a tõlük való megszabadulás. Erre pedig valóban megoldás lehet egy "grandiózus népességcsökkentõ terv".

Hacsak, azok az emberek, akiknek végre kinyílik a szemük, és megértik, hogy mi történik körülöttük, ezt meg nem akadályozzák.

A könyvre a harmadik módon reagáló emberek bizonyosan azok között lesznek majd, akik tenni akarnak valamit a "kitervelt vég ellen".

De milyen lehetõségek állnak nyitva elõttük? Ezek összefoglalásával zárja a könyvet Susan George.

A másféle megoldás ismertetése elõtt azonban elõször fel kell tenni két egyszerû kérdést:

Kik felelõsek a jelenlegi ill. a jövõben is várható válságokért?

Hogyan akadályozható meg további károkozásuk?

A globalizáció magától nem fog leállni. A transznacionális cégek hatalmának további növekedésével, a korlátok nélküli globális pénzmozgással rákos állapotba kerül a világgazdaság: folytatja az emberi és természeti értékek pusztítását annak ellenére, hogy tudja, hogy ez a pusztítás elõbb-utóbb önmagára is káros hatással lesz majd. A kockázat tehát egyre nagyobb. Ezért haszontalan arra kérni a transznacionális cégeket, hogy legyenek egy kicsit jobbak, felelõsségteljesebbek. A lényegük ellen kell fellépnünk. Vagyis le kell számolnunk a transznacionális zsarnoksággal, mielõtt az számolna le velünk. Ki kell szabadulnunk alávetettségünkbõl, igazi polgárrá kell válnunk, aki nem hagyja másra sorsa irányítását. Ehhez szövetségeseket kell keresnünk. Nem véletlen, hogy a szakértõk azt tanácsolták a "titkos megbízóknak", hogy bátorítani kell a széthúzást, a megosztottságot, a szeparatizmust. Elõször is ezt kell leállítani. Egy francia mezõgazdasági szakember hallgatva egy jobboldali és egy baloldali érzelmû parasztszövetség vitáját, így kiáltott fel: mit számít, hogy bal- vagy jobb-oldali parasztok vagytok-e? Hiszen hamarosan egyáltalán nem lesztek!

A legfontosabb feladat tehát újraszõni a társadalom szövetét, amit a neoliberalizmus igyekezett szétszaggatni. Erõsíteni kell a helyi kedvezményezéseket. Lokalizálni kell. Fel kell lépni a környezetet károsító külföldi cégek, a veszélyes hulladék-feldolgozók ellen, tiltakozni kell a globális cégek érdekeit szolgáló autópályák építése ellen, máskor pedig az ellen, hogy egy céget privatizáljanak vagy bezárják, és ezáltal emberek tömegei veszítsék el munkájukat, életlehetõségeiket.

Növelni kell a helyi fogyasztásra termelõ kisvállalkozások számát, a külföldi helyett hazai terméket kell vásárolni. Helyi kisbankokat kell csinálni, amelyek a helyi megtakarításokat helyi fejlesztések támogatására használják. Harcolni kell az õstermelõk jogaiért, nem szabad hagyni, hogy olyan szabályokat kényszerítsenek rájuk, amelyek ellehetetlenítik õket. A lokalizáció mellett szükség van továbbá arra is, hogy az állam ne gyengüljön tovább, hanem inkább nyerje vissza erejét, lássa el hagyományos gazdaságfejlesztési és szociális feladatait és védje meg a nemzeti érdekeket a transznacionális zsarnoksággal szemben. Azt is el kell érni, hogy a pénzt ne onnan vegye el, ahol a legkevésbé van: az állampolgároktól és a helyi kis- és közepes vállalkozásoktól, hanem onnan, ahol bõvében vannak neki: vagyis a globális cégektõl és a pénzpiac szereplõitõl, elsõsorban azok tisztességes megadóztatásával. Az ökológiai adó bevezetésével meg kellene állítani a természeti környezet további károsodását. Vagyis azt kellene jobban adóztatni, amibõl kevesebbet, és azt kevésbé, amibõl többet akarunk. Így csökkenteni kellene a foglalkoztatáshoz kapcsolódó adókat, és jelentõs adókat kellene kivetni a környezetet károsító tevékenységekre közöttük a hulladéktermelésre is.

Ezekkel és az ehhez hasonló lépésekkel kerülhetõ csak el a luganói tanulmány "végsõ megoldása".

A könyv megismerése után mi is választhatunk: reálisnak tartjuk-e Susan George elemzését vagy nem. Beteges fantáziálásnak gondoljuk-e a "titkos megbízói kör" által kiadott feladatot, hogy érdemesnek tartjuk arra, hogy elgondolkodjunk róla. Akárhogyan is vélekedünk a könyvrõl, a bemutatott tényeket nem tagadhatjuk, hiszen azokat saját bõrünkön is megtapasztaltuk. Még emlékszünk a Bokros-csomagra, tudunk a kórházi ágyak számának csökkentésérõl, az egészségügynek juttatott csökkenõ támogatásról, a lakosság fejlõdõ országoknál is rosszabb egészségi mutatóiról, az alacsony várható élettartamról, és a magas halálozási számokról. Naponta éljük meg az alacsony életszínvonal valamennyi hátrányát, a közüzemek monopolhelyzetébõl fakadó áremelések derékszíj-összehúzó hatásait, látjuk az elesetteket, a hajléktalanokat, megtapasztaljuk a társadalmi kohézió hiányát, azt, hogy hogyan próbálják a globalizáció hívei szétzülleszteni, kiiktatni nemzeti érzéseinket, nemzeti kultúránkat. Végül intõjelként arra is gondolnunk kell, hogy az IMF és a Világbank hazánk esetén is már korábban megfogalmazta a "tervet", ami szerint túl sokan vagyunk, 2-3 millióval kevesebb magyar is elég lenne.

Susan George könyve tehát nagyon is az elevenünkbe vág. A lokalizációval kapcsolatos befejezõ gondolatait ezért akkor is nagyon komolyan kell vennünk, ha érvelését esetleg nem tudjuk teljesen elfogadni.